Farkastörvény

  A rozsdás fémhenger alól csak a hulla bakancsa látszott ki. Sage emlékezett a hátborzongató roppanásra, amikor ráejtették az alumíniumtartályt. Az eső még esett, a húga, Bluebell kétségbeesetten kiabált vele, a nyomorult hordót ketten is alig bírták megemelni. Alá kellett támasztaniuk egy vasrúddal, amíg berángatták alá a tetemet, de a vasrúd belesüppedt a nedves földbe. Egy hajszál híja volt, hogy nem ragadtak ők is a tartály alatta. Még a fülében csengett a hang, ahogy a test lágy részei összelapultak. Olyan volt, mint amikor az ember lucskos sárba tapos. Mint amikor azokat a lábnyomokat hagyták a hordó körüli latyakban. 

  De a fiú gyomra nem az emléktől rándult össze, hanem azért, mert az előmeredő lábak láttán az első gondolata az volt: le kéne húzni róla azt a csukát. Neki már úgysem kell, valaki más meg biztosan perkálna érte. 

  Na, nem mintha sajnálta volna a hordó alá préselődött tagot, néhai nevelőapját, Esteban Batistát. A pasas egy gigantikus görény volt életében. Tökéletesen megérdemelte, hogy laposra vasalja egy benzintartály. Sage azt sem bánta volna, ha úthenger alatt látja. Inkább csak azért nem akarta lelopni a lábáról a cipőt, mert méltóságán alulinak érezte. 

  Sage nem volt tolvaj. Ő prosti volt. Már régóta nem szorult rá, hogy hullákról lerángatott ruhákkal sefteljen. Az ösztöntől azonban még nem szabadult meg. Ha az ember elég ideig tengődik nincstelenül, rájön, hogy valójában mennyi mindenből lehet pénzt csinálni. És ha valamiben pénzt lát, kapva kap az alkalmon, mert ki tudja, mikor jön a következő.

  Ha egyedül lett volna, lehet, hogy a büszkeségét félretéve enged a kísértésnek, de nem volt egyedül, a társasága pedig már így is furcsa szemmel méregette őt. Talán azt hitte, készül kidobni a taccsot a hulla látványától.

  – Csodásan elrejtettétek – sóhajtott Hank, de még el sem fintorodott, pedig, ha a kiálló bakancsok nem árulták el, milyen meglepetést rejt a hordó alja, a szag biztosan. 

  Sage csak a szemét forgatta, nem állt neki ecsetelni, hogy zuhogott az eső, és nem sűrűn ölnek meg embereket, szóval kevés a gyakorlatuk a hullaeltüntetésben, mert Hank szemében ezek valószínűleg úgyis újabb rossz pontot jelentettek volna. A szarul megválasztott rejtekhelyért, a vérfoltokért, a lábnyomokért és a kilógó bakancsért már így is pontlevonás járt. A végén még nem kapja meg a csillagos ötöst a maffia-zabigyerek bizonyítványára, és „apuci”, meg „bátyuska” összeszidja.

  Annál is kevésbé vágyott erre, mivel „bátyuska” létéről egészen idáig nem is tudott, „apuci” létét meg szerette volna elfelejteni. 

  Még emésztenie kellett a gondolatot, hogy van egy testvére, aki idősebb nála. Otthon Sage volt a rangidős a két húga és az öccse mellett. Egy szóval nem volt hozzászokva, hogy valaki dirigáljon neki. 

  Hank, az állítólagos bátyja csöpögött az arroganciától, ahogy körbejárta a hordót, és minden egyes lábnyomot megnézett magának. Aztán rámutatott a két csíkra a földön, amit Esteban bakancsa vájt, amikor a hordóhoz vonszolták.

  – Soha senki nem találná meg, még nagyítóval sem – gúnyolódott.

  Sage csak prüszkölt egyet, de nem felelt. Lassan harminchat órája nem aludt, táskák nehezítették el a szemét, a haja hullámosra ázott, és még mindig csurom vér volt a ruhája – semmi hangulata nem volt a kioktatáshoz. Pláne nem ettől az öltönybe bújtatott baromtól. Egyáltalán, hogy jut valakinek eszébe öltönyt húzni sírásáshoz? 

  A fiú akaratlanul mérte fel Hank cuccainak az árát. Az a tweed zakó márkásnak tűnt, az oxford cipő igazi bőr volt, simán megért egy ezrest önmagában is. A tekintete a hordó alól félig kilógó vasrúdra rebbent. Végül is ma már egészen jó a statisztikája…

  – Legközelebb majd rajtad gyakorolok – morrant oda Hanknek.

  – Álmodozz csak – felelte amaz, de különösebben nem vette a szívére a halálos fenyegetést, mert most már egyenesen mosolygott, méghozzá úgy, mint akit szórakoztat a helyzet, hogy segíthet a nyakig véres öccsének eltüntetni egy hullát.

  Ahogy Sage ellépett a fémrúd mellett, azért még vetett rá egy sanda pillantást, de aztán lemondóan szusszant fel. Ugyan már, kit áltat? Az egy dolog, hogy életében nem ártott még szándékosan senkinek, az meg egy másik, hogy Hankkel nincsenek egy súlycsoportban. 

  Sage egy nagyon vézna és rettentő törékeny fogpiszkálónak érezte magát a bátyja mellett, pedig nem volt se véznább, se törékenyebb, mint a tizenhét évesek általában. Legfeljebb egy kicsit magasabb. Fogpiszkálóra sem hasonlított. Voltak izmai. A megfelelő helyeken. De nem mindenhol.

  Vele ellentétben Hank egy hústorony volt, a bicepszei úgy dudorodtak, hogy szerencsétlen öltönye az életéért rimánkodott minden hevesebb mozdulat közben. Ha egy kicsit zöldebb, elnevezhették volna Hulknak is. Csak az arca nem illet a többi részéhez. Az ember ennyi izomhoz ostoba képet képzel el: alacsony homlokot, görbe orrot, állandó fintorba merevedő vonásokat. Ezzel szemben Hank értelmes arcú, megnyerő mosolyú fickó volt. A szeme világos, a haja pedig olyan sötét, akár az apjuké – és ha valamiben, ebben az egyben hasonlítottak. Máskülönben úgy néztek ki, mint egy libikóka két különböző vége, az egyik a levegőben, a másik lenn a sárban.

  – Segíts leszedni róla ezt a szart – kocogtatta meg a cipője orrával a benzines tartályt Hank, cserébe az megkondult, mint egy harang.

  A kísérteties csendben a durva hang szinte szentségsértőnek tűnt. Sage összerezzent, és öntudatlanul pillantott körbe, mintha arra számítana, hogy az elvadult bokrokból, vagy a vasúti töltésen vesztegelő több évtizedes vagonok belsejéből, mint a felreppenő madarak szaladnak elő a bujkáló drogosok. De ha volt is a közelükben valaki, az néma maradt. 

  Egyedül a szél nyikorgatta a valamikori benzinkút még álló tetőrúdját. 

  Amikor a helyet bezárták, a benzintartályokat a felszínre ásták, de el sosem szállították őket, és nem kellettek senkinek. Itt hagyták tehát a hordókat a rozsda martalékának. A benzinpumpáknak, a csöveknek vagy a mérőóráknak viszont mára nyoma sem maradt. A kocka alakú bódéház ajtaja és ablakai hiányoztak, a belseje egy régi tűzben kiégett, a benn éjszakázó hajléktalannal együtt. Ide már akkor sem jött ki a rendőrség, sem a tűzoltóság. Hogy a szerkezet még mindig úgy-ahogy állt, azt az esőnek köszönhette, ami Baltimore-ban gyakori vendég volt. Majdnem olyan gyakori, mint a halál.

  – Egyszerűbb, ha gurítjuk – jegyezte meg Hank, ahogy Sage mellé lépett.

  – Felőlem – vont vállat a fiú, azzal nekifeszült az alumínium hengernek. Hankkel határozottan könnyebb volt mozgásra bírni az ormótlan tartályt, mint a húgával. Egy nagy lendülettel egyszerre lökték meg a hordót, és az lomhán odébb gördült. Csont reccsent a nyomán.

  Ahogy a valamikori mostohaapja összeroncsolt teste előbukott a fém takarásából, Sage-nek mély levegőt kellett vennie, hogy visszanyelje az öklendést.

  A férfi teste nem hasonlított olyasmire, ami pár órája még élt. A bőre felszakadt, törött bordái felfehérlettek alól. A belső szervei kitüremkedtek a golyó ütötte lyukon a hasán. A koponyáját kettőbe roppantotta a hordó súlya, és az arca most félrecsúszva meredt a semmibe. A hányinger lassan hűvös reszketéssé szelídült Sage gyomrában: te jó ég, ezt mi csináltuk. Mi tettük. Mi öltük meg.

  Az egész nem tűnt valóságosnak eddig a pillanatig. Pedig szinte még érezte Esteban vaskos ujjainak szorítását a nyakán, és az alkohollal keveredő izzadság szagát az orrában.

  – Ez valami bűn randa – ráncolta az orrát Hank. Végre nem tűnt olyan kisimultnak, mintha délutáni teapartin lenne.

  – Életében sem volt szebb – erőltetett nyugalmat magára Sage. Ahogy a bátyja felé fordult, következetesen kerülte a szemével az összeroncsolódott testet. Látott már hullát, de ilyen rossz állapotban lévőt… még soha. – Hogy essünk neki?

  Hank hátborzongató vigyort villantott, és intett, hogy várja meg. Az egyedi rendszámos, fekete Morales Mercédeszhez lépett, és egy sötét sporttáskával tért vissza. Ahogy kinyitotta, a zipzár mögül cseppet sem bizalomgerjesztő eszközök kukucskáltak ki: drótvágó, fűrészfog, gépfegyver, kenőolaj, rongyok. 

  Hank ijesztő gyakorlottsággal csattintott magára egy pár gumikesztyűt, és egy nejlonkötényt kötött meg a háta mögött, amiben úgy festett, mint egy rettentő stílusos hentes.

  – Fogd a fejét – vetette oda Sage-nek, mintegy mellékesen, miközben újra beletúrt a táskába.

  – Tessék?! – vonta össze a szemöldökét a fiú.

  – Mondom, a fejét. Azt a szarkupacot ott a nyakán – felelte Hank. A kezében egy láncfűrésszel egyenesedett fel.

  Sage-nek beletelt pár pillanatba, amíg felfogta, hogy mire kell a szerszám, de akkor a reszketés, amit az előbb erőszakkal elnyomott, visszakúszott a tagjaiba. Azt hitte elföldelik, vagy valami… Arról nem volt szó, hogy szét is trancsírozzák…

  – Mi van, beszartál? Már nem harap – vigyorodott el Hank.

  – Kapd be!

  Sage elnyomott egy fintort, és Esteban feje mellé térdelt, úgy, hogy a lehető legtávolabb legyen mindentől, ami kijött belőle, és a lehető legkevesebbszer kelljen ránéznie. Így is tudta, hogy a kép - a kimeredő fehér koponyacsont, a sárral keveredő rózsaszín agyvelő és a dülledt szempár - kísérteni fogja élete végéig. 

  Óvatosan fogta meg a fejet. A bőr alatt a hús furcsán puha volt, a csont pedig tartás nélküli.

  A gyomra úgy reszketett, mintha zokogni készülne, vagy okádni.

  – Aztán erősen tartsd – nevette el magát Hank.

  A láncfűrész felberregett.

  Sage megmarkolta a fejet, és összeszorította a szemét.