Pride hónap alkalmából

Eddig mindig úgy írtam pride hónapos posztot mint ally. Most azonban az A betű égisze alatt jöttem. Tudom, hogy sokszor lehagynak minket, de azért itt vagyunk, ide tartozunk és együtt vészeljük át a nehéz időket.

(Vigyázat, hiperszemélyes, hiperkusza poszt következik!)

Aszexuálisnak, aromantikusnak lenni összezavaró dolog.

Valószínűleg mindenki máshogy éli meg a saját útját a rádöbbenésig, de a legtöbben tagadással kezdjük – „az igazira várok”, „mindenki más a furcsa, amiért folyton a szexen jár az esze”. Az én fejemben a tagadás a mai napig tart: „oké, hogy nem voltam még szerelmes, de majd jön egyszer valaki.” „Nem lehetek aromantikus, végül is átérzem a szerelmet valahányszor romantikus könyvet írok vagy olvasok”. Ugyanis azt elfogadni, hogy aszexuális vagyok sokkal könnyebb volt, mint belegondolni, hogy talán soha nem leszek szerelmes, és átértékelni, hogy milyen mély emberi kapcsolatokra vágyok az életemben.

Minden, amit fentebb leírtam, olyasvalami, ami nem látszik.

A többségi társadalom szemében én egy átlagos, harmincas ciszhet nő vagyok, még csak nem is számítok "prűdnek"(vagy mit szoktak mondani). A felszínes kapcsolataimban soha egyetlen ember sem kérdezett rá, miért nem beszélek fiúkról, vagy hogy leszbikus vagyok-e esetleg. A mélyebb kapcsolataimnál pedig soha nem kellett előbújnom. Mellékesen elejtettem a párbeszédekben, hogy az ace-spektrumon vagyok, és mentünk tovább.

Sőt, tinédzser koromban kedves barátoknak köszönhetően olyan pletykák is keringtek rólam, hogy két fiúval járok egyszerre… Eggyel sem jártam. (Jó, ebben lehet, hogy egy 14 éves kislány élénk fantáziája és nagyotmondása is közrejátszott XD De még tíz évvel érettségi után is kísértett ez a dolog, ami igazi rekord egy ilyen buta pletykánál XD)

Könnyíti a helyzetem, hogy tényleg többnyire hetero vagyok – de csak azért, mert minden mást nehéz elmagyarázni. A „többnyire” lefedi a kérdéses területek, amiket soha nem volt bátorságom feltárni, hiszen aszexuális és valószínűleg aromantikus is vagyok. Avagy, honnan a túróból tudjam, hogy csak esztétikai-e egy vonzódásom, ha egyszer soha nem is vonzódtam máshogy?

A probléma az, hogy én nem érzem úgy, hogy a többségi társadalomhoz tartoznék.

A napokban volt egy érdekes beszélgetésem arról, mit jelent nőnek lenni. Szerintem a „nő” fogalma mindenki számára mást jelent. Ahányan nők vagyunk, annyiféleképpen vagyunk nők. Ez a sokszínűség pedig gyönyörű és ünnepelendő, és nem is kell olyannak lenni, mint mindenki más. Többek között ezért sem értem, hogy mitől félnek azok, akik a transz embereket támadják.

Rá kellett jönnöm, hogy ezzel nem mindenki ért egyet. Hogy az emberek fejében van egy többnyire egységes „nő” fogalom, és hogy én ettől igencsak távol állok lelkileg. Ezzel most arra próbálok kilyukadni, hogy bár nem szembesülök tényleges kirekesztéssel, nem szenvedek hátrányt az identitásom vagy a szexualitásom miatt, idegennek érzem magam a többségi társadalomban.

Az sem segít ezen a helyzeten, hogy a társadalom egyre radikalizálódik.

Amikor két évvel ezelőtt meghozták azt a propaganda-törvényt, amivel az elmúlt pár napban Papp Dóra könyvei miatt tele volt az internetnek az az oldala, ahol járok, mindannyian elmondtuk, mi lesz ennek a vége: hogy először átrakják, aztán becsomagoltatják, aztán kitiltják, aztán betiltják a könyveket. Sírásba torkolló vitáim voltak erről. Kétségbeesetten próbáltam a környezetemmel megértetni, miért szörnyű a könyveket sújtó cenzúra, miért rémes, hogy ellehetetlenítik a szexuális nevelést, és miért rettenetes, hogy egy kalap alá veszik egy törvényben a homoszexualitást, a transzneműséget és a pedofíliát. Szeretném megjegyezni, hogy ezek a viták mind jó, kedves emberekkel zajlottak. Mégis legyintgettek – azt mondták, hogy ne lihegjem túl, dehogy lesz itt ilyen, nem lesz ebből semmi sem.

Most ugyanezek az emberek borultak ki a legjobban, amikor megmutattam nekik néhány kommentet, amit Dóra kapott. Azt mondták, hogy nem gondolták volna. Elképzelhetetlennek tartották, hogy ebben az országban ilyesmi történjen. Persze, hogy nem gondolták volna, mert őket nem érinti. Még nem érinti.

Ha az ember nem tud hatni a hozzá közelálló emberekre sem, akkor hogyan lehetne bárminemű változást elérni azoknál, akiknek a füle csak a propagandaszövegek felé nyílik.

Örök optimista vagyok, hiszek benne, hogy az emberek jók, ha hagyják nekik, hogy jók legyenek. De a másik oldalnak hangosbeszélői vannak – tévék, újságok, rádiók, elhajlított adatok és téves statisztikák – én pedig csak egy egészen icipici hang vagyok. Nem aktivista, csak egy ember a társadalomban. Ráadásul olyasvalaki, aki az LMBTQ betűszóból is rendszeresen kimarad. Van egyáltalán jogom beszélni?

Ezért is gondolkodtam el, írok-e idén egyáltalán valamit a Pride hónapra

Nagyon fals lenne boldog Pride hónapot kívánni, amikor itthon hétről hétre egyre feszesebb csomóban van a gyomra mindenkinek az LMBTQ közösségben, hiszen pillanatnyilag mi vagyunk a közellenség. Fel lehet ismerni az ismétlődő passzusokat az emberek gyűlölködő kommentjeiben, amiket csak akkor lehet ilyen ügyesen, szóról szóra visszamondani, ha olyan sokszor hallottad ugyanezekkel a szavakkal, hogy már megtanultad. Élőben látni, hogyan forog a propaganda-gépezet. És ez ijesztő.

Akkor is ijesztő, ha egy cisznemű, többnyire hetero ace nő vagy.

És ennél csak ezerszer ijesztőbb lehet, ha nem vagy cisz és nem vagy hetero.

Pár dolog azonban van, amit fontos tudatosítani.

A közösség lényege, hogy egymást támogatva többek vagyunk egy hangnál, és pontosan ezért fontos mindenki a közösségben: az L, az M, a B, a T, a Q, az I és az A is. És ezért fontos az összes ally, de az összes olyan ember is, aki nem gyűlölködik, akinek mindkét irányba nyílik a füle. És fontos a türelem ezekkel az emberekkel szemben, mert csak türelemmel lehet megértést elérni.

Remélem, ez a hónap megnyit néhány szívet.

Egy nyitott társadalomban nem lenne szükség címkékre, mindenki szabadon lehetne az, aki szeretne lenni, és szabadon szerethetné azt, akit szeretne szeretni. Ez a hosszútávú vágyálom.

Addig is…

Ha most úgy érzed, hogy minden a fejedre omlik, és az undorító kommenteket olvasva azt gondolod, hogy mindenki ellened van, tudd, hogy ez nem így van. Mindig az erőszak a hangosabb, a szeretet csendes. De attól, mert valaki hangosan beszél, még nincsen igaza. Attól, mert valaki hangosbeszélőt használ, még mindig csak egy hang marad.

Tudom, hogy ha hangos, akkor többen hallják, és ha többen hallják, többeket meg tud fertőzni – De csak a hangerő miatt érzed így.

Nem vagy egyedül!

Nem vagy egyedül!

Addig mondom, amíg el nem hiszed. 😊

Nem vagy egyedül!

És nincs veled semmi baj.

Így vagy jó, ahogy vagy.

És kellesz a világnak.