Hazugságok és egyéb mérgek

KHIERAN

​

Először a fogdában találkoztak.

 

Khieran akkor még nem jutott el a kapitányi rangig, de az anyjának, ToKato Főpapnőjének köszönhetően messze túl gyorsan menetelt felfelé a ranglétrán, ezért a felettese bosszúból minden másnap ráosztotta az éjszakai ügyeletet.

Utált éjszaka egyedül őrködni a börtönben. 

A vastag kőfalak miatt állandóan nyirkos és hideg volt a levegő. A cellákból pedig folyton kísérteties hangok szűrődtek ki: szűkölés, nyöszörgés, fájdalmas hörgések. És neki fogalma sem volt, hogy a jelenlegi lakóktól származnak-e a zajok, vagy múltbeli szörnyűségek szellemei.

Néha azon kapta magát, hogy egyes folyosók előtt megszaporázza a lépteit, vagy visszatartja a lélegzetét és elmormol egy imát, mielőtt befordulna a sötétebb sarkokon. Másnapra mindig zsibbasztó kimerültség lett úrrá rajta – a feszültség, a fáradtság és a szorongás különös elegye.

Persze soha nem említette ezt senkinek.

A katonatársai nem panaszkodtak. Voltak, akik egyenesen élvezték a hatalmat, amit az éjszakai őrség a kezükbe adott.

Khieran csak túl akart lenni rajta.

 

A fiú az egyik cellában raboskodott. A falhoz volt kötözve – karja a feje fölött –, az inge szétnyílt, és a mellkasán vörös foltokat hagyott valami. A cella egyetlen ablakán beszökött a holdfény, és úgy világította meg, akár egy márványszobrot a templom oltárhelyén. Mintha kőből faragták volna istenek képére.

A teste hosszú, egyenes vonalakból állt, és hiába volt megkötözve, áradt belőle a fesztelenség - az ember szinte elfelejtette, hogy egy börtönben van, ha ránézett. A rabok nem dőltek ilyen kényelmesen a falnak. A rabok nem mosolyogtak így.

(Ami azt illeti, a raboknak általában tele volt zúzódással a képe.)

A szeme valamiért ismerősnek tűnt Khierannak, ezért akadt meg rajta a pillantása. A pávazöld írisz szikrázott a holdfényben, és egyenesen rá szegeződött.

– Bejöhetsz, ha szeretnél – húzódott lusta mosolyra a fiú dús ajka, és invitálón biccentette oldalra a fejét. 

Úgy kínálta fel magát, mint a pék a maradék kenyérvéget – olcsó, száraz harapnivalót az éhezőnek. Átjárta a bűn, és ha valaki egyszer már megmártózott a bűn mocsarában, azt csak a tűz tisztíthatta meg – ezt mondta mindig Khieran anyja. 

– Lemondok róla – keményedett meg a férfi arca.

– Csak nem félsz tőlem? – nevetett fel a fiú.

– Ugyan, miért félnék?

– Ugyan, miért félnél? – ismételte amaz, és játékosan mozgatta meg az ujjait a feje fölött, mintha integetne. – Hiszen meg vagyok kötözve.

Khieran pillantása akaratlanul is végigszaladt a karján egészen a kötélig, amellyel a falhoz kötözték a csuklóját. A fiú kézfeje már lilulni kezdett, a durva len haragos vörösre marta a bőrét. A férfi mégis úgy gondolta, nem árt, ha ellenőrzi, jól rögzít-e.

A lehető legkevesebb fölösleges mozdulattal nyitotta ki a cella ajtaját, és lépett a rab mellé. Megrángatta a csomót, egyúttal egy kicsit szorosabbra is húzta azt. 

A fiú kényelmetlenül nyögött fel. 

Egy pillanatra olyan közel álltak egymáshoz, hogy Khieran érezte meleg lélegzetét a ruháján keresztül, és a teste furcsán reagált. Apró bizsergések száguldottak végig a bőrén.

Csak azért, mert olyan hideg van. Ez az oka - mondogatta magának, és gondolatban elmormolt egy gyors imát, csak a biztonság kedvéért. Azonban azon az éjszakán aludtak az istenek, a fohász süket fülekre talált.

Már épp elhúzódni készült, amikor érzéki harapás csiklandozta meg a fülcimpáján. Bőr ért bőrhöz, ahogy a fiú hozzádörgölte az arcát az ő arcához. A haja valószínűtlenül puha volt, és a börtön ellenére is friss, fűszeres illatot árasztott.

Khieran ösztönösen cselekedett.

A fiú nyaka után kapott, és úgy csapta a falhoz, hogy hallotta, amint belekondult a teste. Minél távolabb akarta tudni magától. Kitágult az orrlyuka, és hevesebben kezdte szedni a levegőt a meglepetéstől és a haragtól. Az undor végigborsódzott a tagjain.

– Ezt meg ne próbáld még egyszer – sziszegte.

A fiú azonban még mindig mosolygott.

– Oldozd el a kezem, és mutatok valami jobbat. Oldozz el, és kicsomagollak ebből a szörnyű egyenruhából!

Khieran szinte érezte magán az ujjait, ahogy lefejtik róla a vállmerevítőket, ahogy egyenként oldják el magas gallérja gombjait.

A haragtól úgy sistergett a hangja, mint a fedő alól kicsapó vízgőz.

– Hogy aztán az első adandó alkalommal végezhess velem?

– Ugyan miért végeznék veled, ha elengednél? És biztos vagyok benne, hogy elengednél. – A fiú hangja édes volt és ragacsos, mint a folyékony méz. – Olyan kéjben lesz részed, hogy utána hozzám fogsz imádkozni, nem az isteneidhez.

Khieran torka kiszáradt, de az arca ugyanolyan merev maradt. Gyerekkora óta viselte a szigor álarcát, nem volt elég hozzá egy szégyentelen rab, hogy megroppanjon.

– Az istenkáromlást is hozzáírjuk a bűneidhez – felelte, azzal elengedte a fiút, és hátrált pár lépést. A cella nedves, hűvös levegője újra utat talált a tüdejébe. Könnyebb volt beszélni. – Fölösleges próbálkoznod, innen nem jutsz ki. Az őrök mind fegyelmezettek.

A fiú leplezetlen csalódottsággal horkant fel.

– Ó, nagyon fegyelmezettek. Volt szerencsém közelről megtapasztalni a fegyelmezettségüket.

– De a kezed – mutatott rá Khieran – még mindig meg van kötve. És kötél is marad rajta, amíg a máglyához nem kísérnek.

– Meglátjuk még – húzta mosolyra a száját a fiú, és kényelmesen a falnak vetette a hátát. A korábbi kacérsága a semmibe veszett, mintha soha ott sem lett volna. 

Tudja, mikor kell feladni a harcot – gondolta Khieran, és búcsúzóul annyit mondott:

– Imádkozom a lelkedért.

– Imádkozz a sajátodért – felelte amaz. – Az enyém nem tart rá igényt. 

Mégsem tudja, állapította meg bosszúsan a férfi. 

Utána még sokáig visszhangzott a fejében a fiú hangja. Ugyan miért kéne imádkoznia a saját lelkéért? Mintha valami bűnt követett volna el, pedig az istenek előtt is megesküdött volna, hogy tettel sosem vétett ellenük. Azonban még mindig a bőrén érezte a fiú leheletét, és nem tudott szabadulni a haja illatától. Nyomasztóan telepedett rá a gondolat, hogy legközelebb a máglyán fogja látni őt.

 

Tévedett.

 

A rab nyom nélkül tűnt el. Biztos volt benne, hogy valaki elengedte. Könnyen ki tudta volna deríteni azt is, hogy ki, de akkor jelentést kellett volna tennie az anyjának, a Főpapnőnek, és beszélnie kellett volna az éjszakáról.

Nem csinált semmi rosszat, nem engedett a kísértésnek, mégis kényelmetlenül feszült a gyomra, ha arra gondolt, hogy az anyja tudomást szerezhet erről. Mintha attól félne, hogy a nő olyasmit vesz észre a tettei mögött, amiről ő maga sem tudott.

Úgyis mindegy, hiszen már messze jár – mondogatta, és ezzel elcsitította a lelkiismeretét, ahogyan az emléket is.

 

Legközelebb évekkel később keresztezte egymást az útjuk.

 

FABIEN

 

Fabien tisztán emlékezett a napra – dögmeleg volt, és három órát kellett kutyagolnia a családja erdei viskójához. A hátizsákjában cipelte az összes gyógyfüvét, mert fogalma sem volt róla, hogy mit kell készítenie. Úgy érezte magát, mint egy vándor, aki hetek óta az utakat rója. A csizmája felverte a száraz port, és az édeskés földszag megült az orrában. Mire megérkezett, rosszkedvű és ingerült volt.

És ezek után ráadásul az apja nyitott ajtót.

– Hát te? – kérdezte barátságtalan fintorral az arcán Alex.

– A Dédi hívott – felelte a fiú. – Bejöhetek?

– Várj itt! – Azzal az arcába csapta az ajtót.

Fabien csettintett a nyelvével, és komolyan megfordult a fejében, hogy sarkon fordul, aztán köd előtte, köd utána. De megígérte Picarónak, a dédapjának, hogy segít. Igaz, a vén elf nem volt vér szerinti rokona, de ő volt az egyetlen, aki többé-kevésbé még mindig családtagként kezelte, így nem akarta cserben hagyni. Még akkor sem, ha pontosan tudta, hogy valami törvényellenesbe fogják belerángatni. Már megint.

Amikor az ajtó legközelebb kinyílt, Picaro állt mögötte.

– Nézd el neki, rossz kedve van – mondta köszönés helyett.

– Vagyunk ezzel így egy páran – jegyezte meg Fabien az orra alatt, majd belépett a férfi nyomában a házba.

Élete első tizenhét évét ezek között a falak között élte le, és rosszabb pillanatokban néha vágyott is haza, de minden egyes látogatáskor meglepte, mennyire idegennek érzi itt magát. Mintha egyszerűen elfelejtette volna, milyen ide tartozni. Milyen a nappaliban elterülni a szőnyegen egy könyvvel, vagy együtt költeni el az ebédet a népes családdal a konyhaasztalnál.

Egy másik élet emlékei. Minél közelebb került hozzájuk, annál távolabbinak érezte őket.

– Most kivételesen jó oka van rá – felelte Picaro, és ahogy Fabien belépett a konyhába, azonnal meg is látta a “jó okot”.

A hatalmas ebédlőasztalt, amitől általában mozdulni sem lehetett, most egészen a falnak tolták, az így felszabadított hely közepén egyetlen szék állt. Benne egy zilált és kifejezetten dühös férfi ült. Megkötözve.

Hosszú, sötét haja kibomlott a copfjából, és a szabadulási kísérletektől csapzottan tapadt a homlokába. Ezüst-szürke szeme fénylett akár a pengeacél. Hosszú, karakteres orra körül erőlködés rajzolt ráncokat. Minden izma megfeszült, ahogy próbálta eltépni a köteleit, de csak annyit ért el vele, hogy azok még mélyebben vájtak a bőrébe. Nem városőr egyenruhában volt, hanem egy szál alsóneműben - úgy festett, mint aki nemrég még az igazak álmát aludta az otthona békéjében –, de azért Fabien így is azonnal felismerte.

És a férfi is felismerte őt.

– Te! – morrant rá kimeredt szemmel.

– Ismeritek egymást? – kérdezte Picaro.

– Mondhatjuk. Pár éve tettem egy rövid látogatást a tokatói börtönben – felelte közömbösen Fabien. De azért nyelnie kellett egyet, ahogy eszébe jutott a hideg cella, a férfi marka a torkán és a gyomrába csavaró félelem a máglya említésére.

– Mit kerestél a börtönben? – faggatta Alex.

– Nyilván letartóztattak.

– De miért?

Fabien helyett a megkötözött férfi felelt.

– Kéjelgésért, mi másért.

– Csitt. Nem neked szólt a kérdés – torkolta le Fabien játékosan, de azért készséggel ismételte el a szavakat Alex felé. – Hallottad, Apa: “kéjelgésért, mi másért.”

Szerette volna kiélvezni, ahogy eltorzul az apja arca, de valamiért most nem okozott neki elégtételt a látvány. Talán mert az utóbbi években csak így látta őt. Fabiennek meg sem kellett szólalnia, elég volt jelen lennie ahhoz, hogy az apjának eltorzuljon az arca.

– Újabban kurválkodsz is? – köpte a férfi.

– Igazából nem kurválkodtam. Legalábbis nem fizettek érte – vont vállat a fiú. – De ez majdnem mindegy, ha egy férfi ágyából rángatnak ki.

Alex prüszkölt egyet, és elfordult, mintha látni sem bírná őt.

Keserű íz költözött Fabien nyelvére.

Azóta így volt ez közöttük, hogy elszökött otthonról. Egy férfival. Egy férfival, aki kétszer annyi idős volt, mint ő. Egy férfival, aki az apjával dolgozott, és abból élt, hogy embereket ölt.

Az apja akkor azt mondta, hogy ha elmegy, többé be ne tegye a lábát a házba. És azóta valahányszor kénytelen volt átlépni a küszöböt, úgy érezte magát, akár az eretnek, aki megszentelt földön jár.

Könnyed mosolyra húzta a száját, mintha valójában szórakoztatná a helyzet.

– Szóval miért is vagyok itt? Ki ez, és mit kell csinálnom vele?

– Az úriember Khieran Glorien. Anyád testvére – felelte Picaro.

Fabien mosolya úgy hullott le, hogy koppant a padlón.

– Tessék?! – csattant fel.

– Szerencsére csak mostoha – fintorgott a katona.

Fabien érezte, hogy átforrósodik az arca, ahogy eszébe jutott az este a börtönben, pedig igazán ritkán pironkodott bármin is.

– Mióta van anyának testvére, és miért nem hallottam róla soha?

Alex válasz helyett fújtatott egyet, és kifordult a konyhából. Picaro viszont megtámaszkodott az asztalban, és cigarettára gyújtott. Két pöfékelés között lustán felelt.

– Nincsenek valami jóban. Nem tesz jót a testvéri szeretetnek, ha a bátyád bitófára akarja küldeni a férjedet. Egyszer sikerült is neki.

– Erről sem hallottam még.

– Régi história, és apád nem szívesen emlegeti.

– Az apám nem szívesen emleget semmit sem, ami fontos – morrant fel Fabien, és felparázslott benne a régi harag. Eszébe jutott a lyuk a hálószobája falán. 15 éves volt és beborította az agyát a tehetetlen düh. Az ökle még napokig fájt utána. Most is égni kezdett a bőr a bütykei fölött, ha csak rágondolt.

Az apja sok mindenről elfelejtett szólni.

Például arról, hogy tolvaj - ahogy tolvaj volt mindenki más is a családban. 15 éven át hazugságokkal tömték a fejét, aztán egyszerre dőlt le az egész maszlagokból épült kártyavár, és neki még csak ahhoz sem volt joga, hogy dühös legyen, hogy magyarázatot követeljen. Kezelhetetlennek, hálátlannak nevezték, amiért nem köszönte meg, hogy soha egyetlen igaz szót sem hallott…

Most újabb tétel került a hazugságok listájára. Hirtelen helyére csúsztak a szóbeszédek a városban a Főpapnő nevelt lányáról, akit megszöktetett egy senkiházi, és értelmet nyertek az otthoni mesék is arról, miért házasodtak össze a szülei titokban.

Hogy lefoglalja a kezét, nekiállt kirámolni a táskájából. Egymás után kerültek elő az üvegtégelyek és gyógynövényes zsákok, majd felsorakoztak az asztalon a mozsarak és aprítókések is.

– Szóval azért van most megkötözve, mert megint megpróbálta letartóztatni Apát?

– Nem. Azért van megkötözve, mert ismeri a városháza alatti katakombák térképét. Jó lenne szóra bírni, azután pedig rövid időre elvenni az ép eszét, hogy beszámíthatatlan legyen.

– Tessék? – dermedt meg Fabien keze az üvegek fölött.

– Süket vagy ma, Gyerek?! Azt mondtam el kéne venni az ép eszét. Elég, ha csak pár órán át hallucinál.

– Ugye tisztában vagy vele, hogy ezt nem lehet irányítani? Nem tudhatom, milyen kényszerképzetek fogják gyötörni. Meg is ölhet valakit, vagy akár őt is megölhetik.

– Az megspórolna némi vesződséget – vont vállat Picaro. Hosszú, fehér hajával, a hűvös kifejezéssel az arcán kortalannak és végtelenül kegyetlennek látszott az ablak visszfényében.

Fabien pillantása Khieranra vándorolt. Akármilyen barátságtalanul meredt is rá a férfi, akármilyen ijesztő volt is a börtönben, nem akarta, hogy bántódása essen. Hiszen nem tehetett róla, nem igaz? Városőr volt, a törvényt képviselte, az volt a dolga, hogy gyűlölje a tolvajokat, az volt a dolga, hogy máglyára küldje a paráznákat. Az ember nem neheztel a napra sem, amiért süt… Na, jó. Talán mégis. Talán egy egészen kicsit. Főleg az ilyen dögmeleg délutánokon.

– Dédi, én ilyesmit nem szívesen csinálok – felelte halkan.

– Kutya baja sem lesz – nyomta el a cigarettáját a férfi, és a ridegség egy csapásra eltűnt az arcáról. – Ő a Főkapitány, nem fogják megölni akkor sem, ha ámokfutást rendez. És még mindig jobban jár, ha egy igazságszérummal hallgatjuk ki, mint ha a hagyományos módszert használnánk.

A férfi felmordult, és úgy feszült a köteleinek, mint egy felhergelt kutya.

– Azért kell az igazságszérum, mert tudod, hogy máskülönben nem beszélnék. Nem azért, mert olyan nagyon könyörületes vagy.

– Hidd el, hogy nagyon szívesen kiverném belőled azt az információt, te nyomorult – felelte az elf elhűlő hangon. – Ne tedd próbára a türelmemet!

 

Picarónak volt egy igen rossz tulajdonsága: nem lehetett nemet mondani neki. Így Fabien akár akarta, akár nem, húsz perccel később kötényben állt az asztal mellett, és mécsest gyújtott a gyógynövény-pépet tartalmazó üvegcse alatt.

– Alkimista vagy – jegyezte meg Khieran, amikor a vén elf végre elhagyta a konyhát, de úgy, mintha egy visszataszító hernyófajt azonosítana.

– Mi az, tovább írod a bűnlajstromot, Bácsikám? – küldött felé egy gyors mosolyt Fabien, azután visszafordult a főzetéhez. Sok figyelmet igényelt. Nem szabadott túlhevíteni, és éppen a megfelelő ideig kellett sűrűsödnie. Ahogy meglátta az első buborékot a felszínén, feljebb emelte az edényt, és elindította a metronómot, majd fejben számolt: 1… 2… 3… – Jobban szeretem, ha gyógyítónak hívnak.

– Mérgeket készítesz – szűrte a fogain át a férfi.

– Készítek szappanokat is, mégsem vagyok piperés.

12… 13… Gyorsan elfújta a gyertyát, majd azonnal hideg vízbe süllyesztette az edényt. Vastag, keserű szagú pára emelkedett a magasba.

– Mindegy, minek nevezed magad, mindkettő ugyanolyan bűn – felelte Khieran. Szűk szeme éles volt, akár a bárd.

– Nézőpont kérdése – vont vállat a fiú, és amíg hűlt a massza, visszafordult a férfi felé. – Én nem tartom annak, tehát nem az.

– Senkit nem érdekel, mit gondolsz róla. A törvény az törvény. És rád is vonatkozik. 

Fabienből önkéntelenül bukott ki a nevetés.

– A törvény az törvény? – ismételte, és megtámaszkodott a háta mögött. Az ujján kezdte számolni a helyeket, ahol megfordult. – Az Aranyparton, Arcorban az alkimistáknak külön páholyuk van a parlamentben, de börtönnel büntetik, ha egy férfit szeretsz. Goranban akár össze is házasodhat két férfi vagy két nő, de az alkimistákat vízbe fojtják. Shironban megint csak elismerik az egyneműek házasságát, kivéve az ágyban, mert azért nyilvános botozás jár, az alkímiáért meg akasztás. A helytartóságok területén engedélyhez kötött az alkímia, és senkit nem zavar, ha történetesen egy másik férfira vágysz, amíg bordélyban csinálod. Ha kapcsolatban élsz, hirtelen mindenkinek elkezded szúrni a szemét. Ne keresd a logikát, nincs benne. Itt pedig, itt mindkettőért máglya jár. Ez mind törvény, ki dönti el, melyiknek van igaza?

A férfi nem válaszolt, de az arca megfeszült, és az orrlyuka dühösen tágult ki.

– Hát, szerintem a törvényeket emberek írják – folytatta a fiú –, és az istenek helyett is emberek uralkodnak. Az emberek pedig esendőek. Nagyjából ugyanannyi esélye van annak, hogy ők sületlenséget beszélnek, mint annak, hogy én tévedek. Majd a végén kiderül. Addig is inkább magamra hallgatok.

– És melyik magasztos elved szerint tisztességes, amit most csinálsz?

A fiú gyomra összerándult, mintha hasba rúgták volna. A válasz az volt, hogy egyik szerint sem.

Fabien úgy tekintett a mérgekre, mint az egyszeri gazda a trágyára. Undorító, de hasznos. Ugyanazok a hatóanyagok, amelyek méreggé tesznek egy növényt, teszik gyógyszerré is azt. Ha tehette volna, gyógyszereken kívül sosem nyúl máshoz, de a mérgekért lényegesen többet fizettek. És eleget látott ahhoz a világból, hogy tudja, a mérgek néha legalább annyira gyógyítanak, mint a gyógyszerek… csak nem azt gyógyítják, aki megeszi őket.

Ez a mostani. Ez viszont nem segített senkin, csak néhány tolvajon.

– A Dédi megkért, hogy segítsek, hát segítek – felelte színtelen hangon, majd azzal a lendülettel visszafordult az igazságszérum felé, hogy átszűrje a lehűlt masszát. Addig sem kellett Khieran éles szemébe néznie.

– A jó “Dédid” kirángatott az ágyamból éjnek évadján, megkötözött és elrabolt anélkül, hogy bármit tettem volna ellene.

– Azt mondanám, hogy sajnállak – vetette hátra a válla fölött Fabien –, de engem is rángattak már ki városőrök az ágyamból, hogy utána megkötözzenek és helyben hagyjanak.

– Csakhogy te bűnöző vagy.

– Áh, jó, hogy szólsz. Majd’ elfelejtettem – mosolyodott el a fiú, és egy kupicányi sárgás színű lével fordult vissza Khieran felé. Akár alkohol vagy tea is lehetett volna, ha a szaga nem idézi fel a frissen cserzett bőr kellemetlen bukéját. – Hát, ez esetben bűnözök egy kicsit, ha megbocsátasz.

– Én esküszöm, ha megpróbálod… – kezdte volna mondani Khieran, de Fabien azzal a lendülettel befogta az orrát.

Khieran összeszorította a száját, rázta a fejét, de balszerencséjére Fabiennek nagy gyakorlata volt makrancos betegekkel. Az ital minden tiltakozás ellenére a férfi szájában landolt, és lecsúszott a torkán még akkor is, ha kis híján belefulladt.

Khieran köhögve, levegő után kapkodva bukkant elő a harcból.

– Nyavalyás … – morogta az erőlködéstől érdes hangon.

– Egy dolgot nem árt, ha megjegyzel a bűnözőkkel kapcsolatban, Bácsikám – guggolt le Fabien a férfi mellé, hogy elég legyen suttognia. – Nem követik a törvényeidet.