Vadkutyák

  Hat hónapja nem esett már. A bádogtetők párát eregetve ásítottak fel az első cseppektől a forróságban. Az egész város gőzölgött, mint egy termálfürdő, pedig a víz alig érte el a tikkadt talajt; elpárolgott a sivatagszéli nyomortelep egymás tetejére halmozott kockaviskóiról vagy eltűnt az omladozó gyárépületek betonrepedései között.

  Levegőt venni is nehéz volt a ragadós, olajos párában.

  Max közönyösen harapott bele a szendvicsébe, és kirázta a homlokából a bőréhez tapadó göndör, barna tincseket. Lassan az egész ruhája átnedvesedett, és a szemöldöke ívét követve vastag esőpatakok gördültek le az arcán.

  Meg sem próbált fedezékbe vonulni. Olyan régen látott esőt utoljára, hogy minden cseppjét ki akarta élvezni. Eszébe jutottak az osztálytársai, akik most valószínűleg algebrán ültek, és kaján vigyorra húzódott a szája rágás közben.

  Birkák, gondolta. Zsibbadjanak csak a hülye számokkal!

  Max az A47-es számú valamikori cipőgyár helikopter-leszállópályájának a szélén ücsörgött törökülésben. A beton helyenként már elporladt, és rianások barázdálták, de ez volt a legmagasabb, és leglaposabb felület a környéken. Innen az egész széles sivatagot be lehetett látni.

  A horizontot megtöltötték a fakósárga homokdűnék, a vastag eső úgy lengedezett a talaj fölött, mint egy fehér selyemfüggöny.

  Ha nem nézett lefelé a földön gombamód elterülő lapos gyártetőkre, hanem a látóhatáron tartotta a szemét, pillanatokra el tudta képzelni, hogy nincsen semmi más a világon, csak végtelen homoktenger, a pára, az eső és ő.

  Nem tévedett sokat. Max tényleg a semmi szélén ült.

  Siracusát tartották az utolsó lélegző városnak. Délebbre semmi sem maradt életben. Legalábbis ezt írták a tankönyvek. Tiszta időben, ha a dűnék engedték, ki lehetett venni a Maniace vár kopottkék világítótornyát a távolban, de az már régen nem a város határát jelölte, és nem adott útmutatást többé egyetlen hajónak sem.

Jobb felől messzire nyúlt a gyárnegyed, azután a Bádog Város rozsdavörös erdője támasztotta az eget, Max háta mögött pedig egy felhőkarcoló hegység takarta a felhőgúnyás napot. A repülő autók és motorok ilyen távolságból úgy festettek, akár a legyek egy dög körül.

  A betonutak utolsó maradványa az a felüljáróhíd volt, amin át Max a gyártelepre érkezett.

  A híd a harmadik emelet magasságában futott, és elhaladt a város keleti határában álló felhőkarcolók között. Egy könnyed ugrással át tudott lendülni rá, azután már csak néhány száz métert kellett megtennie, hogy a híd beomlott végén átmászhasson a használaton kívüli gyártetőkre.

  Autók erre már nem jártak, és csoda, hogy az építmény még nem omlott össze magától. De úgy festett, mint ami bármelyik pillanatban meggondolhatja magát, így a fiú minden egyes lépését olyan óvatosan tette meg, mintha aknamezőn közlekedne, pedig nem először látogatott el a cipőgyár tetejére.

  Ilyenkor úgy érezte magát, mint egy felfedező. Soha senki, akit ismert, nem merészkedett még ki a felhőkarcolók közül. Idekinn minden omlékony volt, és a nyomornegyed forrongott az olyan alakoktól, akik azonosító chip hiányában nem léphettek be a városba: bűnözőktől, szökevényektől és kiméráktól – olyan félig ember, félig állat lényektől, akiknek a törvény szerint léteznie sem szabadott volna.

  Maxet pontosan ez vonzotta a falon kívülre – a veszély ígérete. De azért olyan vakmerő nem volt, hogy lemerészkedjen a talajszintre, vagy akár csak megközelítse a Bádog Várost. Megelégedett a biztonságos izgalommal.

  Az anyja, Marisa így is magán kívül lett volna, ha tudja, merre jár. A nő dolgozott, most valószínűleg éppen egy ügyetlen ablaktisztító sebeit kötözte, vagy oltást adott egy kislánynak, és közben eszébe sem jutott, hogy a fia nem az iskolában ül, hanem egy elhagyatott, romos gyár tetején.

  Jobb is, ha ez így marad, jegyezte meg magában Max, ahogy eszébe jutott a legutóbbi alkalom, amikor egyenruhás kísérettel érkezett haza. Fél órán át tartó fejmosást kapott arról, hogy miért nem szép dolog hazudni a tanároknak, miért tilos kölcsönvenni mások motorját, pláne jogosítvány nélkül, és miért nem kéne vele száguldozni 5 emeletnyi magasságban a tetőutcákon.

  Amikor a rendőr kilépett az ajtón, és a háta eltűnt a híd dombja mögött, Marisa megkönnyebbülten sóhajtott fel.

  – Olyan zsivány vagy, mint az apád – mondta szomorú mosollyal. Ettől Max csak még jobban utálta az apját, mint különben.

  Amúgy sem volt sok oka szeretni. Még csak nem is találkozott vele soha.

  Az apját Cesare-nak hívták, állítólag itt élt a városban, és állítólag néha beszélt Marisával, de a fia nem nagyon érdekelhette, mert Max sosem kapott tőle hívást, vagy levelet, csak fura ajándékokat hozott a posta: teleszkópot karácsonyra, öntöltődő elemlámpát a születésnapjára, meg hasonló használhatatlan limlomokat. Az anyja szerint Cesare-tól örökölte barna szemét, olajbarna bőrét, meg vaskos arccsontját is, de Max ezeknek sem örült sokkal jobban, mint a szülinapi vackoknak.

  A szomszédos kémény hangos morgással pöfögött a levegőbe. A fiú kis híján elejtette a szendvicsét ijedtében. Azt hitte, a gyárat már régen nem használják – ki akarna egy olyan épületben dolgozni, amelyik bármikor a fejére szakadhat?

  A füst a tetőhöz lapult, szétterült, körbekanyarodott Max derekánál. A korom karcos szaga elnyomta a szintetikus sonka és uborka illatát, és a fiúnak egészen elment tőle az étvágya. El is döntötte, hogy ideje hazamennie. A tanítás lassan véget ér az iskolában, és gyanús lesz, ha túl sokáig marad ki.

  Még egyszer végignézett az eső áztatta sivatagon, és elraktározta a gondolataiban a magányos képet, aztán elcsomagolta a szendvics maradékát, és a vállára kapta a szövettáskáját.

  Az esőpára egyszerre oszlatta el, és olvasztotta magába a kéményfüstöt. A tetőből csak foltok látszottak tisztán. A repedések sötét vonalai márványmintát rajzoltak ki.

  Max pontosan emlékezett, merre jött – végig a perem mellett, ahol a legszilárdabb a szerkezet. A lába elé sem nézett, olyan magabiztossággal lépkedett. Legalább egy tucatszor járt már a helikopter-leszállópályán. Fejből fel tudta idézni a hatalmas, vörössel festett kört közepén a kereszttel, és a gyár nevét fehérrel futtatva a szegélyben: Wildsmith és Társai.

  Most azonban a szervizlétra felé félúton megtorpant. Hangos morgás kíséretében egy újabb adag szürkésfehér füstpamacs szabadult a tetőre, de nem ez késztette megállásra, hanem egy merőben új hang. Egy mély nyikordulás, ahhoz hasonló, mint amikor a nyomortelep bádogházainak falát rázza az éjszakai szél. Valahol fém hajolt meg. Valahol a talpa alatt. Az ereiben megfagyott a vér.

  Nem ért rá latolgatni, futásnak eredt, de alig tett meg két lépést, ijesztő, nedves reccsenés rázta meg az épületet. Az eső túl sok volt a tetőnek. Egy pillanatig nem történt semmi, aztán a beton eltűnt Max lába alól, és már csak azt érezte, hogy zuhan.