Vipera a kígyófészekben

  A palota egyes részei még mindig lángokban álltak. A forróságot úgy itták be az agyagfalak, mint a déli nap tűző melegét, és szerteszórták a hatalmas épületegyüttes legtávolabbi sarkaiba is.

  A börtön durva vályogtéglái szinte égették Éwon hátát. Ha mély levegőt vett, a tüdeje megtelt a megpörkölt szalma és a forró föld szagával. Távolról még mindig hallotta a szablyák pengését – a néma csendbe tompa halálsikolyok csempésztek kísérteties zenét. Az utolsó ellenállókkal végeztek éppen.

  Asnan elesett.

  A palotát elfoglalták.

  A királyt börtönbe vetették.

  A homokos puszta túlfeléről érkező déli tulul katonák mindent porig romboltak, amerre jártak. Utánuk csak üszkös romok maradtak. Az asnani sereg képtelen volt feltartóztatni őket. A tululok vonulása fekete sávot égetett a birodalom testébe.

  Éwon már hosszú hónapok óta követte az eseményeket, és hallgatta feszülten a katonák jelentéseit. Előbb tudta, hogy veszíteni fognak, mint azt a birodalom ura be merte ismerni. Ha teheti, menekülőre fogja hetekkel ezelőtt, de egész életében nem hagyhatta el a belső palotát, így nem volt más választása, maradt, és börtönbe került a király háznépével együtt.

  Most az egyik cellában az uralkodó családja raboskodott, a másikban a közvetlen szolgálóik.

  Éwon ezt valahol szörnyen igazságtalannak érezte.

  Azt meg pláne, hogy ő pont a családba tartozott.

  Ekkor ajtó nyikordult, majd csapódott be, és a királyi cellában gubbasztó négy emberből három érezhetően megfeszült. A döngölt földön egyre közelebbről döndültek a léptek, és pár pillanat múlva a cella ajtajában egy férfi jelent meg.

  A férfi hagyományos, élénk színű, kék-sárga tulul ruhát viselt, amely könnyű lepelként tekeredett a testére, alóla kilátszott éjfekete bőre, ami úgy feszült duzzadó izmaira, mintha készülne elpattanni. A kezén, a lábfején és a nyakán fehér tetoválások kígyóztak aprólékos mintát rajzolva. A kontraszt szinte vonzotta az ember szemét.

  Ahogy intett az őt kísérő katonának, hogy nyissa ki a cella ajtaját, a karján sorakozó arany karperecek összecsendültek. Ha a rengeteg ékszerből nem lett volna egyértelmű, ez az egyetlen mozdulat rögtön elárulta, hogy ő a vezér.

  Vele szemben az asnani király az egyszerű hálótunikájában, hosszú szakállával aszott vénembernek látszott.

  A férfi magabiztosan lépett be a cellába, és végignézett a foglyokon.

  Itt volt az egész királyi család – az uralkodó, a felesége és a két fia. A négyből hárman ugyanúgy térdepeltek, ahogyan itthagyták őket: a kezük hátrakötözve és a padlóhoz rögzítve, a fejük lehajtva, mintha a kivégzésükre készülnének. Egyedül Éwon ült kényelmesen, falnak vetett vállal, és egy kicsit úgy festett, mint aki rémesen unatkozik.

  A tulul vezér megállt a király előtt, és sima arcára mosoly kúszott.

  – Még nem volt alkalmam illendően köszönteni felségedet – szólt árnyalatnyi akcentussal. Mély hangjába belerezonált a levegő. – Hadd mutatkozzam be, a nevem Aram, Tulul vezére vagyok. Azé a Tululé, amit errefelé csak déli tartomány néven emlegetnek. Azé a Tululé, amelyik alig öt éve követeket küldött felségedhez, mert felséged hadserege felélte minden tartalékunkat. A követek teste fej nélkül tért vissza a hazájukba. Úgy hallottam, a fejeket kitűzték a várfalra. Az egyik követ az apám volt, aki azért fordult felségedhez, mert hitt a békés megoldásban. A fia már bölcsebb.

  A király összeszorította a száját, felszegte a fejét, és lekezelően nézett a fölé magasodó, hatalmas termetű férfira.

  Aram azonban nem zavartatta magát.

  – Nem mond semmit?

  – Mit akarsz, mit mondjak? – kérdezte a király.

  – Könyöröghetne az életéért, vagy esedezhetne, hogy kíméljem meg a családját – villantott gúnyos mosolyt Aram, mint aki pontosan tudja, hogy már a feltételezés is sértő.

  – Nem könyörgök egy déli kutyának – köpte a király.

  Aram arcán nyoma sem volt bosszúságnak, sőt úgy festett, mint aki kifejezetten jól szórakozik.

  – Pedig épp fel akartam ajánlani, hogy életben hagyok valakit – mondta, azzal leguggolt a koronaherceg elé, megszorította a fiú állát, és erőszakosan rántotta fel a fejét.

  Akim alig múlt húsz, magas növésű, vézna fiatalember volt, a szeme alá egy gyerekkori betegség rajzolt karikákat, és emiatt a betegség miatt látszott több árnyalattal világosabbnak a bőre is. Homokbarna hajával és kék szemével viszont még így is kifejezetten jóképű fiúnak számított, akiért lányok ezrei epekedtek.

  Akim szép arcára azonban kellemetlen fintor kúszott, ahogy a tulul vezér szemébe nézett. Hát még, amikor meghallotta a férfi szavait:

  – Elfoglaltam a trónt, de az asnani nép nyugtalan. Ha hitvesemmé tenném a koronaherceget, könnyebb lenne elcsitítani a viszályt. Mondd, szeretnél élni?

  – Még mit nem! – kiáltott a király.

  – Inkább meghalok – sziszegte vele egyszerre Akim.

  – Én szeretnék élni – jegyezte meg oldalról Éwon.

Aram félrebiccentette a fejét, és úgy nézett a sarokban ücsörgő fiúra, mint aki nem is érti, mit beszél, így hát Éwon a biztonság kedvéért megismételte:

  – Mondom, én még szeretnék élni.

  Aram nem azért nézett furcsán, mert rosszul működött a hallása, hanem azért, mert fogalma sem volt róla, hogy több herceg is van. Pedig ahogy most végigfutott a pillantása Éwonon, egyértelműen megtalálta a családi hasonlóságot. Ugyanaz a homokbarna haj, ugyanaz a kék szem, ugyanaz a karcsú termet, ugyanaz a magas szemöldök. Csak a bőre volt sötétebb. Egészségesebb. Olyan, ami már látott napot.

  – Éwon! Mit képzelsz, mit művelsz?! – csattant fel a király.

  – Életben maradok – felelte egykedvűen a fiú.

  – Hajlandó vagy nászra lépni velem?

  – Hajlandó – felelte. – De csak ha megígérsz valamit.

  Aram összevonta a szemöldökét. Egyrészt, mert a fiú egy cseppet sem látszott ijedtnek, és ezt meglehetősen furcsállotta. Másrészt, mert a tululok komolyan vették az ígéreteiket, és esze ágában sem volt felelőtlenül a szavát adni valamire, amiből azután nem bújhat ki.

  – Mi lenne az? – kérdezte óvatosan, majd csak úgy mellékesen tette hozzá: – Előre szólok, nem kegyelmezek meg senki másnak a családból.

  A fiú megrántotta a vállát.

  – Az engem nem igazán érdekel – felelte.

  A király és a királyné egyszerre prüszkölt fel, az arcukra volt írva, hogy nincsenek különösen meglepve.

  – Áruló – sziszegte a bátyja.

  Éwon azonban nem foglalkozott velük, csak kicsit jobban kihúzta magát ültében.

  – Azt akarom, hogy ígérd meg, hogy nem esik bántódásom, hogy a menyegző után sem tűnök el hirtelen egyik napról a másikra, és nem kap el semmilyen titokzatos kór, amire nincsen gyógymód.

  Aram féloldalas mosolyt villantott rá.

  – És mit csinálsz, ha megígérem, aztán megszegem az ígéretemet?

  – Akkor az emberek tudni fogják, hogy ennyit ér az uralkodójuk esküje.

  Aram egy pillanatig csak nézett Éwonra, mintha azt próbálná eldönteni, vajon a fiú tisztában van-e a tulul tradíciókkal, és azért próbál ígéretet kicsikarni, vagy csak a naivitás beszél belőle.

  Pedig Éwon egyáltalán nem volt naiv.

  – Ígérd meg – ismételte.

  – Rendben, megígérem – bólintott rá Aram.

  – Jól van – szusszant elégedetten a fiú. – Lenne még valami. Egy aprócska nászajándék.

  – Nem adod olcsón magad – mosolyodott el a férfi. – Mi lenne az? Arany? Ékszer?

  – Kasbah kancellár.

  – A szabadságát akarod?

  – A fejét – felelte Éwon olyan könnyed mosollyal, mintha viccelne. – Nyilvános kivégzés legyen, és tudja mindenki, hogy miattam hal meg.

– Elment az eszed? – csattant fel a király, és úgy meredt a fiára, mintha először látná. – Mit ártott neked a kancellár? Hiszen mindent tőle tanultál!

  Aram csak felvonta a szemöldökét, de nem kezdett faggatózni.

  – Úgy lesz – felelte, és elismételte a kérést –, Kasbah kancellár feje, nyilvános kivégzés, és mindenki tudja, hogy... – a hangja egy pillanatra elhalkult, ahogy eszébe jutott, mit mondott Éwon: "Akkor az emberek tudni fogják, hogy ennyit ér az uralkodójuk esküje."

  Ha egy ilyen ajándékot nyilvánosan ad át, az olyan, mintha mindenki szeme láttára pecsételné meg az ígéretét. Ha a házastársa kedvére tesz, azzal az övéi közül valónak ismeri el. Ha eztán kivégezteti, súlyos árulást követ el. A tululoknak pedig fontos a hűség és az adott szó szentsége.

  Lehetséges, hogy a fiú ezért talált ki ilyen kegyetlen nászajándékot?

  Ha így van, akkor elszámította magát. Nem vette figyelembe az emberek heves gyűlöletét, sem azt, hogy ő maga már árulóvá lett. És ahogy a tulul mondás tartja: aki egyszer hazudik, az kétszer is hazudik. Miért érdekelné egy áruló sorsa a tululokat vagy akár az asnaniakat?

  Aram mosolyogva rázta meg a fejét.

  – Ugye tudod, hogy ez biztosítéknak elég gyenge.

  – Ó, az csak a járulékos haszon – vonta meg a vállát vérfagyasztó közömbösséggel Éwon. – Egyszerűen holtan akarom látni.

  – Nem vagy többé a fiam – sziszegte a király.

  – Voltam valaha a fiad? – kérdezett vissza Éwon.

  Aram intett az őrnek, aki azonnal elvágta a köteleit.

  A fiú állva alig ért Aram válláig. Éwon különben kifejezetten daliásnak számított Asnanban. Messze lehagyta az apját, és a bátyját is. Azonban a déli népek híresen magasra nőttek. Békésebb időkben királyságszerte szívesen alkalmazták őket testőröknek vagy kapuőröknek. Egy tulul kereskedő még a piac forgatagában sem tudott eltűnni, hiszen legalább egy fejjel lógott a tömeg fölé. Aram pedig a tululok között is szép szál férfinak számított.

  Éwon alacsonynak és véznának látszott mellette.

  A férfi pillantása mégis úgy vándorolt végig rajta, ahogy egy drága kelmét csodálnak.

  Aram most először nézte meg magának rendesen, milyen portékát vásárolt, és elégedett volt a választásával. Éwon dióbarna bőre még a rengeteg korom és kosz ellenére is hamvasan puhának látszott. A teste arányos és formás volt. Még az alaktalan asnani tunika alatt is kirajzolódott a feneke gömbölyded íve, és a képzelet könnyen kiegészítette a vonalakat, keskeny csípőt, markolható combokat festett hozzá.

  Aram gondolatban áldotta a szerencséjét. Már csak azért is, mert kényszer ide vagy oda, nem fűlött hozzá a foga, hogy a nászéjszakáját erőszakkal hálja el. Éwon pedig készségesnek tűnt. Egy kicsit túl készségesnek is.

  – Eszedbe se jusson bármivel próbálkozni – jegyezte meg a férfi.

  A fiú a csuklóját masszírozta. A durva kötél mintát vájt finom bőrébe, de mégis fesztelen mosollyal válaszolt.

  – Ahogy azt már mondtam, még szeretnék élni.